Láttam a szemedben és itt van még mindig
A nyelvem ingerli, mint az ujjak a szintit.
Az emlékek sodornak, utcáról utcára.
Itt szárít a nap, mégis mintha bundába’
Rónám keresztül aprócska városom.
A remény testvérem vele vérem átmosom.
Tanárnő kérem holnap tényleg behozom,
De mi ez a sok üveg, Ferike itt a teraszon?
Még nem voltam tizenöt, mikor jött a szerelem,
még nem vagyok huszonöt, mikor eltemetem.
De lapátom vonszolom, hátha ásni kell,
Csak mész mendegélsz, aztán bárhol bárkivel.
Ilyen az élet, jobb ha megszokod időben.
Mire elkészül a fészek, a madárka kiröppen.
A parkban, a kertben, vagy éjszaka a parton.
A lelkem zsírpapír, de szívem is csak karton.
Már nem pattog a laszta, lenn a pályán.
Ezek emók vagy raszták, én meg csak árván
Állok itt szemben fenn a színpad közepén,
Ha volna jel istenem, esküszöm követném!
De tudom létezel, mert ezerszer láttam,
Hogy mindenki megkapja, nemcsak páran
Aki másnak vermet, hiába álszent.
És nem számít senkire, egyedül állsz lent.
Bármit is tettél, bármit is tettem,
Tudjuk az igazat itt bent, mind a ketten.
Ha érkezik a düh, az irigység, a harag,
Megmérgez mindent és csak pusztaság marad.
A mennyországot nem vágom, ezért nem várom,
Nekem a Balázsék a csajok és a családom.
Akikkel és akikért együtt mindent.
Ha a felhőkre nézek, ránk, senki nem biccent.
De hiszem és tudom, hogy nem csupán atomok,
Mint billiónyi kis Nap, úgy ti is ragyogtok.
Kecskeméti Kiskörút, még itt vagyok veletek!
Itt vágom az utcákat, a padokat, a tereket.