"Újra és újra csak melléd nyúl,
Kezem, ha téged keres.
Számtalan tervem a vízbe fullt,
Mióta magányomra ébredek.
Megzavar a csend,
Idegesít a zaj,
Semmi nem jó így, 
Semmisem vigasztal.
Van annyi kérdés ,mi felkavar."

persze, hogy a világon egy elérhető ember sincs, amikor összetörik körülöttem minden. minden.deminden. deminden..
vannak dolgok, amik végetérnek. talán már mást látok ha ránézek. de nem tudom. de ez semmi.
álltam a villamoson, merengve azon, hogy mik vagyunk most mi ketten.. ésakkor megláttam az ajtó türkében őket. ahogy szerették egymást. fájt. iszonyatosan. azthittem megfulladok. markoltam a kapaszkodót ahogy tudtam.. meg tudtam volna fojtani őket. megszűnt az idő. fogalmam se volt melyik megállóban áll éppen a villamos. ahogy blahára értem menekültem a metróhoz. megijesztett, hogy ez ennyire fájt. nem gondoltam volna. rossz bérletet szedtem elő, az ellenőr megállított. előkerestem a jót, rámosolyogtam az ellenőrre, léptem a lépcsőre, és elsírtam magam. ezekután kisebb katasztráfák sorozata volt az estém, ameddig haza nem értem. onnantól meg mégrosszabb. anya rögtön nekemrontott mindennel. de most még az se tudott érdekelni. annyira. csak ez is fáj. azthittem pár óra alatt rendberaktam mindent. de nem. pár óráig boldog voltam, de eddig tartott.. ésmost kurvára egyedülérzem magam. és ittfogok megőrülni. yupp. jóéjszakát annak aki aludni fog ma. : ]